Adja adója 1 %-át az

Orvosi
Rehabilitációért
Alapítványnak



tovább...
Térkép parkoláshoz és dohányzáshoz
az intézet területén
Untitled Document

„Csúcsérzés” csak a völgyben…

Szendrő Szabolcs különös és különleges fotós-hegymászó, vagy inkább hegymászó-fotós?! November utolsó hetében – immáron többedszer – nyílt kiállítása az OORI Galériában. Ezen alkalomból tartott diavetítést és élménybeszámolót az Intézet kápolnájában.

Hogy mitől is különös és különleges ő? 16 évesen egy szerencsétlen vonatbaleset után a bal lábát térd alatt amputálták, mégis 50 évesen beválasztották őt az első Himalája expedícióba.
Hatalmas hátizsákkal érkezett Szendrő Szabolcs és előkerült belőle a diavetítő, melynek biztos támasza – a hely szellemének megfelelően – egy Biblia volt. Diák betárazva, néhány apró fénykép a résztvevőknek, ajándékképpen a végére.

Szendrő Szabolcsot az OORI egyik munkatársa, Hrivnák Gergely mutatta be, ki maga is – ahogy mondta –15 éve „kezdő” hegymászó. Együtt is másztak már többször. Majd Dr. Klauber András főorvos úr ragadta magához a szót és elmesélte, hogy szerezte meg emlékbe Szendrő Szabolcs majd’ 20 évig viselt ütött-kopott protézisét, amit még ő rendelt neki anno.

Ezután megkezdődött az önironikus történetekkel tarkított vetítés Szendrő Szabolcs és a hegyek kapcsolatáról. A nem igazán kudarcmentes önálló próbálkozásoktól majd a világ tetejéig; a magyarországi Csobánkától egészen a tibeti ChoOyu 8201 méter magas csúcsáig (itt 1990-ben ő volt a magassági rekorder); eljutott Alaszkától Indiáig és Dél-Amerikától Kirgíziáig is. Olyan hegyormokon, -falakon, -csúcsokon, mint az Elbrusz, a Korcsonyevszkaja, az Usba, a McKinley, a KedarDome, a Garhwal, a ChoOyu, az Aconcagua, a Csomolungma 7880 méterig, s a közelebbi Tátra, Alpok és a Fogarasi-havasok, gyönyörű felhőket, havas tájakat és hangyának látszó hegymászókat fotózott.
Gyerekkorában a súlyemeléssel kezdődött a sport. Az egyik edzésre menet, egy végzetes, mozgó vonatra való felugrás után a vonat kerekei a sarkát lecsípték, aminek következtében a térd alatti lábrészt csonkolni kellett.
A hegymászás ötlete előtt – a sakkozást, a mozgáshiányossága miatt elvetve –, évekig kajakozott a BKV Előrében. (Egy amputált lábú parasportoló-hölgy, Szalai Margit volt a példaképe ekkor. ) A kajakozásban az első osztályú szintig jutott.
Majd a Tátra nyugalma érintette meg. Ha hegymászó nem is, de talán magashegyi turista lehet – gondolta. Később jött az Alpok. Az első „beülő” csomózását Fekete István egyik könyve ihlette.
1980 óta mászik rendszeresen, de – ahogy mesélte – mindig kilógott a sorból, mert ő volt az egyedüli féllábú hegymászó, az az ember, aki soha nem tehette meg, hogy nem megy fel a csúcsra, vagy egy végzetes balesetben ott hal meg, mert még a gondolatát se tudta elviselni annak, hogy valaki a lábai miatt leértékelje.
Kezdetben egyedül mászott, majd tanfolyamok következtek és rájött, hogy a hegymászás sem igazán magányos sport. Minimum ketten kellenek hozzá, s a mászás során nemcsak magáért felelős, hanem a társáért is.
„Nem mászhatok annyira felelőtlenül, mint amennyire esetleg megtenném egyedül.”
Akár az élete függhet azon, kivel köti össze magát.
A kihívás az lett számára, hogy a hegycsúcsra feljutás nem egyenlő a csúcsra érkezéssel. A visszaút legalább annyira fontos, főként, ha csak egy jó és egy protézises lába van. Számára a „csúcsérzés” mindig a visszatérés után, lent a völgyben következett be.

A hideg és az oxigénhiányos állapot sokszor megviselte a szervezetét, például a ChoOyu tetejére érve, elveszítette a látását. Előbb az egyik, majd a másik szeme mondta fel a szolgálatot, mert az agya a rendkívüli kimerültség állapotában nem volt képes rendes képet alkotni. Menni még tudott, de csak úgy látott, mintha pauszpapíron keresztül nézte volna világot. Minden fehér volt, s nem is tudta, hova lépjen. Az volt a szerencse, hogy az egyik hegymászó társa előtte ment, és az ő körvonalait homályosan érzékelve tudta követni a helyes irányt.
Egy-egy expedícióba úgy kerülhetett be, hogy a résztvevők mind megbíztak benne, noha – ahogy mondta is –utca hosszat ő volt a legrosszabb technikai felkészültségű közöttük. Volt fájdalmas ínhüvelygyulladás is, ami kis híján végzetes is lehetett volna. Egyébként pedig, amikor a falon mászik, egy időre meggyógyul, már semmit sem érez, mert a feladatra kell figyelnie. Ez a legjobb fájdalomcsillapító.
A fotózás pedig a hab volt Szendrő Szabolcs tortáján, jobban mondva hegyén.
Humorizált rajta, hogy a hegymászók úgy tudták, hogy ő jó fotós, a fotósok pedig jó hegymászónak gondolták.
Nehéz, hagyományos fényképezőgépekkel és filmekkel indult/indul útnak, melyek miatt néha a konzervekből, ruházatból kevesebb jutott a zsákba. Ma sem szereti a digitális fotózást. Amikor filmre fotóz, akkor minden kockát alaposan megtervez. Azután amíg hazaér és előhívatja, sóvárogva várja az eredményt.
Türelmes emberként nem tudja értelmezni a rohanást.
Ma a 69. életévében, még elkérné az ellenőr a bérletét, ha lenne…
Ahogy mondta: a hideg tartósította őt, annyit volt hideg helyeken.
Szendrő Szabolcs honlapján azért digitálisan is láthatjuk az ő hagyományos fényképeit. http://www.szendroszabolcs.hu/
Az OORI Galériában lévő mostani kiállítása 2016. január végéig látható.

Antalffy Yvette



<

>